Sokatokat érdekel a babáitok, gyermekeitek számára legjobb édesítési módszer.
A forrásomat a draxe.com oldalról kiindulva találhatjátok meg. Az édesítőszerek témájában nagyon sok cikket írt a szerző, minden cikkben át lehet kattintani a hozzá tartozó tanulmány webes elérhetőségére.
Akkor a lényeg:
Az ember gyermeke egy beprogramozott tudással jön a világra, ami magába foglalja a mozgás-, a pszichés- és a szociokulturális fejlődés minden lépését. (Forrás: Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában)
Ez a program magától lefut, ez a jó hír. A rossz hír azonban, hogy a program kb. a kőkorszaki feltételeket tekinti alapértelmezettnek (ide tartozik a hordozás, együttalvás, szoptatás és táplálkozás halmaza).
Felnőttként se változik ám ez az alapértelmezés, viszont felnőttként az étkezésünkkel, az emésztésünkkel és az ezzel kapcsolatos testi/lelki folyamatainkkal kapcsolatban a mindennapi megtapasztalás és a tudatosság nagyobb súllyal esik latba, mint a babáknál.
(Nem, nem kampányolok a paleo dolgok mellett, mert az emberiség sokkal gazdagabb genetikailag, mint hogy egyetlen üdvözítő táplálkozási rendszer legyen ideális. Számos üdvözítő táplálkozási módszer van, de ez most nem témám)
A babák, a gyermekek, sőt, a felnőttek metabolizmusa még mindig (!) a túlélésre van kihegyezve. A gyomrunknak meg az agyunknak hiába magyarázzuk, hogy a boltokban mindig van kenyér. A testünk bizony tartalékot épít, ha többlet energiához jut, mert neki a „bolt” ismeretlen fogalom, ellenben az évezredeken át tartó éhezés bizony nem.
Az emberiség ízlelése különösen ki van hegyezve az édes ízre, mely azt mondja számára: instant energia. De nem táplálék. És ez itt a lényeg.
Valójában édességre se a babának, se felnőttnek nincs szüksége.
(A Kötődő Etetőre írtam egy cikket a finomított élelmiszer alapanyagok és a függőség kapcsolatáról, bővebben)
A mi, kőkorszakban ragadt energia háztartásunk számára a gyümölcs az elsődleges édességforrás, majd a méz a következő. Egy pillanatra álljunk meg: vajon egy évben hányszor jutott mézhez egy kőkorszaki ember? A kapott szám az, ahányszor nekünk kellene enni édességet…
A fehér és a barna cukor állnak a legközelebb a mézhez, ezeket 1:1-ben érzékeli a szervezetünk. Az 1 egységnyi cukor 1 adott egységnyi kalóriabevitelt jelent, amit az agyunk „kiszámol” az édes ízt érezve, majd a gyomorból érkező jelekből összehasonlítja, hogy vajon az elvárt kalóriamennyiség jutott-e be.
Az eritirit, a xilit és az aszpartám azok az édesítőszerek, amelyekkel kapcsolatban elérhető kutatási anyag. Ezek bevitelével 1 egységnyi édes ízre („cukor!” kiáltja a kőkorszaki agyunk) 0 vagy 1-nél jelentősen kevesebb egységnyi kalóriabevitel jut. Ez tök jó az édességfüggő, ám tudatos felnőtteknek, de mit kezd vele a baba, a gyermek agya?
Energiahiányt kiált, éhségjelet küld, és további kalóriák bevitelére sarkallja a fejlődésben lévő, amúgy önmagában is magas energiaszükségletű szervezetet. (A tudósok úgy fogalmazzák ezt meg, hogy növeli az elhízás és a diabétesz előfordulásának valószínűségét)
Amióta a fenti kutatás megjelent, aránylag kevés szülő jelentkezik a sztíviával, rizssziruppal vagy agavésziruppal végzett vizsgálatok alanyául a családjával: megtört a hit az egészségesnek hitt édesítőszerekben.
Kérlek tehát benneteket, hogy lépjetek hátra eggyel: valóban szüksége van a babátoknak, nektek arra az ételre, ami ekkora, helyettesítésért kiáltó cukormennyiséget tartalmaz?
Ha igen, és tényleg nincs más lehetőség, akkor a következő opciók állnak rendelkezésetekre:
1. Használjunk eleve édes hozzávalókat
2. Használjunk édesítésre gyümölcsöt (pl, banán vagy darált datolya), de ezek amúgy az ESPGHAN 2018 Sugar Intake ajánlása alapján hozzáadott cukornak minősülnek, így csak 2 éves kor felett adhatóak napi szinten
3. Használjunk kevesebb cukrot, mint amennyit a recept előír, 1 éves kor felett pedig mézzel is dolgozhatunk – ez bármely korosztálynak megfogadható tanács.
Ha muszáj.
A cukor legyen az ünnepek fűszere. Valójában elég lenne az az évi pár alkalom mindannyiunk szervezetének életkortól függetlenül.